~3.rész~

Szép téli napra virradt. A madarak, melyek nem repültek el délre, szépen csicseregte, meg némelyik krákogott, de amúgy nagyon szép reggel volt. De valamiért azt éreztem, nem lesz ez a nap kifogástalan. Olyan érzésem támadt, mintha…… nem is tudom. De inkább hagyjuk is. Majd kiderűl.

Miután sikerült ezen a szép napon kikászálódnom az ágyamból, és elvonszolni magamat a fürdőig, felöltöztem, majd lementem reggelizni.

-Mit eszünk? – kérdeztem anyát.

-Mit együnk? – kérdezte tőlem.

-Szerintem most nagyon merész leszek, és egy sonkás szendvicset kérek majonézzel! – mondtam kissé humorosan.

-Akkor egy majonézes-sonkás szendvicsi rendel! – mondta anya a képzeletbeli séfnek.

Így indult a reggelem, majd felöltöztem, és kimentem az ajtón. Beleszippantottam a friss levegőbe, és kimentem a kapun. Miközben sétáltam a buszig, azon gondolkoztam, hogy vajon beteljesül-e a „jóslatom”? De mivel ennek kevés valószínűségét láttam, így más témát váltottam a fejemben. Azon gondolkoztam, mi lesz a mai ebéd? De miközben ezen a roppant fontos kérdésen gondolkoztam, észrevettem, hogy jön a busz, így az utolsó szakasz le kellett futnom, aminek nem örültem, mert a reggelt sétával kezdeni (szerintem) sokkal jobb, mint futással.

Mikorra odaértem a busszal az iskoláig, már fél 9 volt (angoloknál 9-kor kezdődik a suli).  Bementem az épületbe, köszöntem a tanároknak, majd fölsiettem a lépcsőn az osztályunkba. Mikor beléptem, egy ismeretlen gyereket láttam a tanárral beszélgetni. Kicsit kis növésű volt, így egy kicsit azt lehetett gondolni, hogy fiatalabb nálunk. Azt gondoltam, hogy biztos, egy alattunk lévő osztályba tartozik, így meg se kérdeztem Mikét, hogy ki ez a gyerek. Egyszerűen leültem a székemre, előpakoltam, és bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, majd elindítottam a Linkin Park-tól a Numb-ot. Majd lejátszottam a többi kedvemre való zenét is.

Amikor hallottam, hogy becsöngettek, kivettem a fülemből a fülhallgatót, most már csak ültem a helyemen, és beszélgettem Mikéval.

Mikor bejött a tanár, mindenki felállt, jelentettünk, aztán névolvasás volt, majd elkezdtük a matekot. És kb. az óra felénél vettem észre, hogy az a mélynövésű gyerek, most is itt van. Akkor megkérdeztem Mikét, hogy ki ez a gyerek. Ő meg felvilágosított, hogy az új gyerek az osztályban.

-Tényleg? Azt hittem, hogy egy alattunk lévő osztályból van, és csak bejött valamiért mert a tanárja ide küldte. – vallottam be.

-Nem! Ő az új gyerek! – mondta.

-És miért nem szóltál? – kérdeztem.

-Nem kérdezted, én meg gondoltam nem nagyon érdekel. –mondta nekem.

-Az mondjuk igaz, hogy nem nagyon izgatnak az ilyenek, mert általában jól kijövök mindenkivel, nem mintha fényezni akarnám magam! J

De ahogy láttam, Ryan nem fog túl jól kijönni az új gyerekkel, mert látszott, hogy rá néz, és nagyon csúnyán. Majd megkérdeztem Mikét, hogy mi baja van a sráccal?

-Azt mondta, hogy nem szimpi neki az új srác. Nagyon… nem is tudom minek nevezte. – mondta nekem.

-Majd megszereti. Mondjuk én még nem nagyon ismerem, de remélem jóban leszünk, mert ahogy látom, nagyon jó tanuló, és majd segíthet a leckében. – tervezgettem a tervemet.

-Te úgy is rólam szoktad másolni, így nem hiszem hogy szükséged lesz arra, hogy bevond köreinkbe . – mondta Mike.

-Ez mondjuk tényleg igaz. De azért odamegyek majd hozzá, és bemutatkozom neki. Aztán kérdezgetek tőle pár dolgot, majd elköszönök tőle, és beszámolok az átéltekről. – avattam be Mikét a tervbe.

Szünetben odamentem az új gyerekhez, és bemutatkoztam:

-Szia! Leslie Waugh vagyok! És te? – kérdeztem.

-Szia. Én Logan Michael vagyok. – mutatkozott be.

-És honnan jöttél? – kérdeztem.

-Peterboroughból. – mondta.

-Olyan messziről? Hogyhogy? Mármint miért nem egy közelebbi iskolát kerestetek? – kérdeztem tőle.

-Mert apukám itt kapott állást, így jöttünk mi is. – mondta.

-Értem. Sajnálom! De remélem jól fogod érezni magad itt nálunk! – mondtam vidáman.

-Azt én is remélem. Az előző sulim nem volt rossz, de az ottani gyerekek…. hogy is mondjam...... elég…….hülyék voltak. De nem az órákon, csak úgy általánosságban. Mondjuk én se voltam az a kifejezetten kisangyal, de ők mindent fel űbereltek! – mesélte Logan.

-Itt nem fogsz nagyon olyan gyereket találni, de azért néha mi is szoktunk hülyülni! – mondtam viccesen.

-Az még szerintem belefér. – mondta ős is nevetve.

-Akkor jó J. –mosolyodtam  el.

  Majd elköszöntem tőle, és visszamentem Mikéhez.

-Nekem jó fejnek tűnik! – számoltam be. – Logannak hívják, hosszabban Logan Michael, és Peterbotoughból jött. – meséltem Mikének.

-Értem. – mondta.

  Majd odamentem Ryanhoz, és neki is elujságoltam ugyan azt, amit Mikénak.

-De nekem akkor se szimpatikus. Van benne valami irritáló, ami nagyon idegesítő. – mondta Ryan.

-Nekem szimpatikus. Nem tűnik rossz gyereknek. – mondtam.

-Majd meglátjuk! Majd meglátjuk – mondta a másodikat halkabban, a hatás kedvéért.

  A nap végén együtt mentünk haza a srácokkal, de előbb mind bemutatkoztunk neki. Ő is bemutatkozott nekünk, majd felajánlottam, hogy mi lenne, ha hazakísérnénk?

-Az jó lenne. Annyira még nem ismerem a környéket, csak körülbelül.  –mondta Logan.

-Akkor menjünk! – mondta Emily.

  Miközben kísértük haza Logant, esélyünk volt közelebb is megismerni. Így megragadtuk az alkalmat, és „kifaggattuk”. Minednről kikérdeztük, hogy milyen volt az élet, ahol lakott, és hogy tetszik neki London. Meg a kedvenc dolgairól, állatairól, meg hogy milyen lesz szerinte az itteni élete.

-Szerintem jó lesz, mert szimpatikus környéken lakunk mi is, meg az iskola is. – mondta.

-Akkor jó. Innen már hazatalálsz? –kérdezte Mike.

-Innen már igen. Köszi! Sziasztok! – köszönt el, majd eltűnt az utca leejtőén.

-Neked miért nem szimpi Ryan? – kérdezte Emily. – Nekem nagyon tetszik! Mármint olyan szempontból, hogy rendes, meg semmi gyűlölnivaló nincs benne.

-Nekem akkor se! Biztos eljön majd az idő, amikor majd valami rosszat csinál titokban, és majd ránk keni, vagy rám, vagy Emilyre, Mikéra, vagy rás Les. – mondta Ryan.

-Gondolj amit akarsz, nekünk akkor is szimpatikus! – mondtam.

-Akkor legyen nektek szimpatikus, de én nekem akkor se tetszik! – tört ki Ryan – és részemről sziasztok! – majd eltünt egy kerülőúton, ami mondjuk hosszabbá teszi a hazautat neki, de így is haza tud menni.

  Így már csak hárman sétáltunk az utcán, majd Mike is elment, végül Emilyvel maradtam.

-Menjek veled tovább, vagy ne? – kérdeztem.

- Nem kell köszi! Innen már nekem is megy! – mosolyodott el.

-Rendben. Szia! –köszöntem el.

-Szia! – köszönt vissza, majd nemsokára ős is eltűnt a a kis dombon.

  Bementem a házba, köszöntem anyának, és elmeséltem neki mi volt ma.

-Tényleg jött egy új gyerek hozzátok? Hisz ez remek! –áradozott.

-Ja. Amúgy tényleg! – mondtam.

  Majd fölmentem a szobába tanulni egy kicsit, majd felmentem skypéra beszélni a srácokkal. Ryan nem volt fönn, monjuk sosincs bejelölve neki, hogy elérhető, csak általában az szokott lenni, hogy vagy elfoglalt, vagy láthatatlan, de másoknál az van kiírva, hogy kijelentkezve. De mivel a többiek fönt voltak, így mi együtt tudtunk társalogni. Beszéltünk a mai napról, meg a holnapiról, meg az új gyerekről. És miután félóránként mindig ráírtam Ryanra, végre jelentkezett, és visszaírt, hogy „Hi”. Én is írtam neki egy hi-t, majd felhívtam. Fölvette, és csatlakozott a hívásunkhoz. Nem beszéltünk a jelenlétében az új fiúról, mert nem akartuk felidegesíteni. Így mindenféléről beszéltünk csak a fiúról nem.

  Fél tíz volt, mire elköszöntünk egymástól, és elmentünk bepakolni holnapra, meg elmenni fürdeni. Fürdés után még lementem tévézni, majd fölmentem a szobámba olvasni egy kicsit, majd lefeküdtem.

xoxo Lackóó